Róma története

Róma a Fölközi tenger medencéjének centrális pontján, az Appennini félsziget közepén, néhány kilométerre a Tirrén-tenger partjától fejlődött ki.
Háromezer éve az európai civilizáció egyik legjelentősebb központja. A Tiberis folyó két oldalán elterülő város felszíne dombos, változatos. E dombok jelentősége főként a fejlődés kezdeti szakaszán volt nagy, amikor jó védelmi feltételeket nyujtottak a település lakóinak.


Róma az ókorban



A legendás hét halom a Palatinus, az Aventinus,  a Caelius, az Esquilinus, a Viminalis, a Quirinalis és a Capitolium volt Róma magja, amelyen az ősi etruszk falvak kialakultak.

Az igen kellemes mediterrán éghajlat is hozzájárult ahhoz, hogy e területen a városiasodás igen korán meginduljon.

Róma környékének talajviszonyai főként az állattenyésztésnek, majd később a földművelés néhány intenzív ágának kedveztek.

Rómát a hagyomány szerint i.e. 753-ban Romulus alapította. A későbbi világbirodalom fővárosa a római köztársaság korában mint fallal körülvett erődítmény fokozatosan ellenörzése  alá vonta Közép-Itáliát, gazdasági és politikai hatalma gyorsan nőtt.

A hódítások következtében a római birodalom székhelye az akkor ismert világ legjelentősebb központjává vált. A rohamosan fejlődő város végül túlnőtt a korábbi védőfalakon, és az Aurelianus idejében épült új városfal már lényegesen nagyobb területet védett.

Az Antoniusok korában Róma csaknem egymillió lakosával már mai szemmel nézve is nagyvárossá vált. Közmű és közintézmény hálózata magas színvonalon elégítette ki a város lakóinak igényeit.

A Vatikán

A IV. században a milánói dekrétummal a kereszténység államvallássá vált, a császár Konstantinápolyba való költözése után a római pápa vált Róma legrangosabb személyiségévé, és ő tette a kereszténység világközpontjává a várost. E sajátos körülményből eredően ma Róma az egyetlen olyan főváros, amelynek területén egy tőle független, szuverén állam van – a Vatikán.